SZAPUDI ANDRÁS: AHOL A CSONTOK FÖLSZIKRÁZNAK

Mintha távoli, titokzatos századokból néznének rám. Talán egy Krisztus elõtti birodalom hétköznapjai nyüzsögtek körülöttük, s az idõ csak nekik kegyelmezett. De azért beléjük mart. Kiharapott egy-egy darabot az arcunkból. Lehántotta róluk a húst a bordáig, és most szélnyaldosta csontokkal állnak a vízparton. Strand-cuccokkal fölmálázott emberek kerülgetik õket, vagy egy város közepén állnak beton-színû háztömbök között küllõ formán kimeredõ csontokkal, szfinx-arccal, szájat, szemet homokkal betömõ viharokról, ázsiai puszták ferde szemû lovasairól, szétdúlt birodalmak homokba fulladt céljairól tûnõdve;

álom-szobrok;

mintha álmodtam volna õket. Az álom az elvont dolgoknak, a csakis lelki, tudati, vagy tudatalatti létezõknek is testet, formát ad. Álmaimban testet ölt a jóság, a gonoszság, a békesség és a halálfélelem, magától értetõdõ formákban jelennek, személyesülnek meg a gondolataim - néha elborzasztanak torzó-mivoltukban -; de az életem egy-egy szakaszában fontos emberi lények (egy barát, egy tanár, egy nagybácsi) sem naturális valóságukban látogatnak meg. Csak szellemi lényegüket fejezi ki elváltozott alakjuk, mely az álomban ugyancsak magától értetõdõ, akár egy hieroglifa a Kelet tudósának;

álom-szobrok;

és némelyiket mintha értelmem hajnalán álmodtam volna, kisgyerekkoromban, amikor izgatottan gyúrtam a tejeskávé-barna agyagot, majd életet leheltem belé egy ó-szövetségi isten kisinasaként...
A kiállítás csendjében állok. Imre! Egy szem mered rám - várakozóan - a kõ-göcsörtök közül. Talán a vésõs ember visszatértét várja? Hol lehet az az ember? Távoli titokzatos századok nyelték el népével együtt? Portyázó horda tört váratlanul a településre, és leölték még a csecsemõket is... Vagy sikerült elmenekülnie, de nem tért vissza többé a munkájához?
Vagy épen azt akarta, hogy ezek a szemek örökkön örökké a befejezettség utáni vágyakozásról valljanak...

Jön. Régi idõkbõl, kortársamként. Budapesti mûtermét bezárja, kocsiba ül, végig hajt az M7-esen, befordul egy siófoki udvarba, azután leállítja a motort. Jóindulatú mosollyal nézi a faggyal, szúrós szelekkel fenyegetõzõ eget és mintegy mellékesen kijelenti, hogy Veszprémi Imrének hívják. Vodkát nem kér, mert még volánhoz fog ülni, ugyanis Szabadiba, a szülõfalujába tart. Ott marad éjszakára is. A kézfogása kemény - a szerszámokkal testvérbarátságban élõ mesteremberé - mesebeli ezermester, gondolom, talán még a Zsiguliját is meg tudná javítani. Leül. Õszes szakállában eltûnik az ökle. Egy történetet mond el, egyszerû történetet az emberrõl (akit Veszprémi Imrének hívnak), aki más neveken, vagy név nélkül már sok ezer éve folytatja azt, ami mindig befejezetlen marad.

"Szabadiban születtem". Ez az elsõ mondata. Szabadiban éltek õsei, nagybátyjai, rokonsága. De õ csak véletlenül született itt. Ugyanis akkor vezényelték édesapját éppen a Sióra dolgozni, amikor a gyermek érkezése esedékessé vált. Apja kotrós volt. A Bakony értõl a Keleti fõcsatornáig, a Berettyótól a Túrig sok folyó, csatorna medrét építette, most is egyenesen a Hortobágyról jött haza. "Így történhetett, hogy ugyanabban a házban, ugyanabban az ágyban születtem, mint harminc évvel azelõtt az apám. 1932. június 29-én éppen búcsúkor, Márta napján. Egy fél év múltán már ötven kilométerrel odébb voltunk, és csak tíz éves koromban jöttem újra, akkor is rövid idõre. Utána 45. nyarán. Apám a hídroncsok kiemelésével foglalkozott akkortájt Budapesten, s hogy egy kis élelemhez is jussunk, hazajött csépelni, én meg kévevágóként dolgoztam mellette. Egy jó fél évet töltöttem akkor a szülõfalumban (ennyi idõt azóta sem), de még Kilitiben is laktam valameddig, mert ott is éltek rokonaink. Életem leghosszabb útját tettem meg ezidõtájt Kilititõl Szabadiig gyalog. Fogfájás gyötört, szegény nagynéném mindent megpróbált ellene, még fokhagymát is dugott a fülembe, de hiába. Át kellett gyalogolnom Szabadiba, orvoshoz. Azt hittem, sose érek oda. Nagydarab, erõs ember volt a doktor, nekiveselkedett a fogamnak, csak úgy injekció nélkül. Persze ordítottam, õ meg velem üvöltött, hogy elijesztem a betegeit."

Azért a foggyötrelmen kivül mást is adott neki ez a vidék. Mindenek elõtt a Balatont. Megismerte, emlékezetébe véste a táj és a tájalakító ember jellegzetességeit, megtanulta a cséplõgép mellett és a rokonok kukoricaföldjén, hogy az élelemért "arca verítékével fizet" a paraszt, karjában, derekában érezte a szõlõ-kapálók alkonyati fáradtságát. És egész életére, mûvészetére ható élményekben részesült, mégpedig a kitûnõ Molnár István révén, aki abban az idõben népfõiskolát vezetett Siófokon. A 13 éves fiú bejárt az elõadásokra, valósággal lenyûgözték Molnár István szavai. "Regõs-cserkészként kezdtem néptáncot tanulni, késõbb együttesekben is táncoltam, a mûvészeti gimnáziumban és a fõiskolán (a mesterem is néptáncos volt), de Molnár Pista bácsitól nemcsak néptáncot lehetett tanulni, sokkal, de sokkal többet annál. Õ az egész népi kultúrára nyitott ablakot, szuggesztív, óriási mûveltségét mozgósító tanóráin. Tõle kaptam az elsõ fontos eligazítást, és késõbb is megszólaltak
bennem a mondatai."

Más táj is fölfénylik benne, ha a gyerekkori nyarakra emlékszik.Debrecen, Hortobágy, s egy kis alföldi tanya, ahol anyai nagyapja élt. Álomzúg. Õ is volt debreceni diák, akárcsak Kölcsey, Csokonai, Móricz Zsigmond. Az algimnázium két osztályát fejezte be a híres kollégiumban, s a hagyományos debreceni szigorról (mely különösen a minden idõk legzseniálisabb diákját, Csokonait sújtotta keményen), neki is kijutott. Vajon az elmúlt fél évszázadban hányan buktak meg rajzból Magyarországon? A kérdés szónokias, lehetetlen rá felelni, ám egészen biztos, hogy nagyon kevesen. Nos, Veszprémi Imre Munkácsy-díjas szobrászmûvész az elsõ gimnáziumban megbukott rajzból. "Valamelyik zöldfülû a kollégiumban kitalált egy lógási lehetõséget. Ruhakefével megcsapkodtuk a karunkat, lábunkat, ettõl kis pörsenések keletkeztek a bõrön, mintha rühesek lettünk volna. Ezzel egy hétig el lehetett tengõdni a betegszobában. Év vége felé járt az idõ, be kellett volna adni a rajzokat. Félegyházi Laci bácsi (maga is jó képességû festõmûvész) nagyon megdühödött. Egy hõséges augusztusi napon kullogtam be hozzá javítóvizsgára. Mintha most is látnám szigorú arcát a rajztáblám fölött. Tíz-tizenkét éve szövetségi közgyûlésen találkoztam vele. Nem tudom, emlékszel-e Laci bátyám, hogy 42-ben megbuktattál rajzból? Meghökkent. Miért? Mi vagy te most? Szobrász, feleltem. Hát akkor biztosan igazam volt, mondta. A szobrászok nem tudnak rajzolni."

Elsõs korában készült egy fénykép róla. Medgyesi Ferenc Mûvészet címû szobrán ül a debreceni Déryné Múzeum elõtt. Akkor még nem sejthette, hogy egykor a nagy mûvész megnyitja elõtte szívét, mûtermét, s abban a szerencsében részelteti, hogy a közelében dolgozhat. "Medgyesi Feri bácsit úgy szerettem, tiszteltem, mint az apámat. Egyénisége, embersége, mint a szûz hó fehérlik emlékezetemben. Õ is fiaként szeretett. Másodéves fõiskolás koromban megengedte, hogy segítsek neki egy munkában. Én raktam föl az agyagot Marok József portréjához amelyet az Állatorvosi Fõiskolának készített. (Késõbb magam is csináltam szobrot a fõiskolának, ugyancsak portrét, Aujeszky Tivadarét.) Rajta kívül még egy atyai barátom volt, aki viszont az én mûtermemben dolgozott a hetvenes évek közepén. A nemrég elhunyt Szervátiusz Jenõrõl van szó... Nálam mintázta Jókai szobrát. Az õ egyénisége
szintén az egyszerûségével tündökölt, s olyan "magátólértetõdõen" volt szobrász, mint Medgyesi. Semmi hókusz-pókusz, különcködés, ködösítés, mûvészkedés. Jenõ bácsi fölvett egy darab fát, ránézett, s mindjárt meglátta benne Krisztust, vagy Dózsát, és úgy állt neki dolgozni, olyan természetes munkás-mozdulatokkal, mint akárki a legprózaibb foglalkozásúak közül. És mi lett abból a fadarabból, uramisten! Megfigyeltem; mindkettõjüknek remegett a keze, de csak akkor, ha nem faragtak. Abban a pillanatban, amikor hozzáértek a formálandó anyaghoz, megszûnt a remegés. Én tõlük sem, másoktól sem a mintázótechnikát, stílusjegyeket akartam megtanulni (nem valószínû, hogy például Medgyesi mûveihez hasonlítanak a szobraim), de igenis a tökéletes mesterségbeli tudást, az alkotói tisztességet, a nemes emberi tulajdonságokat. Medgyesi Feri bácsi maga faragta a követ, de a szobrot elõtte megmintázta agyagban. Én eltértem ettõl a módszertõl. Nem dolgozom agyagban, gipszben, egyenesen kõbe faragom a mondanivalómat. Ez persze, mivel a szokásostól eltér, nem egyszer okoz megütközést. Rendszerint ugyanis a szobrot egyszer lezsûrizik agyagban, azután gipszben, majd a kõfaragó vállalatnál elkészítik a közvélemény elé szánt mûvet. Egyetlen ilyen munkám van, de õszintés szólva nem érzem a magaménak. Volt valaha egy gipsz-szobrom, egy nõi alak amely megtetszett egyik városunk elöljáróságának. Megegyeztünk, hogy kõbe faragom. Ott állt már az udvaron a félig kész istennõ (a termékenység istennõje), amikor a buzgó tanácsiak beállítottak és elképedtek. Nem voltam otthon, nem mondhattam el nekik, hogy én mégegyszer ugyanazt a szobrot nem csinálom meg. Elrohantak a lektorátushoz és tiltakoztak: nekik olyan nagy hátsófelû nõ nem kell. Jó. Elküldtem a gipszemet a kõfaragókhoz, az istennõt pedig késõbb egy másik város állította fel. De elhatároztam, hogy többet ilyet nem csinálok. Ha az ember egy kõvel szembe kerül, az a legfontosabb, hogy hagyja beszélni. 1975-ben Lubló és Podolin között a Tátra alján mûvésztelepen dolgoztam. Egy nap kint sétáltam a bányánál, s egyszer csak egy frissen lehasított kõdarabban megláttam a szobromat. Soha ilyen találkozást! Abban a pillanatban tudtam, mit fogok belõle csinálni. Két-három hónap alatt el is készült egy kéz, egy méteres és lehet vagy húsz tonna. Ezt tartom a legjobb mûvemnek. Azt kérded, volt-e dolgom márvánnyal? Volt.
Egyszer. Gyula városa jóvoltából. Nekik készítettem egy két méteres ülõ nõi figurát, márványból. Hát mit mondjak? Amikor megláttam a tömböt, legszívesebben beleharaptam volna."

Budapest, Sopron, Gyõr, Siófok, Keszthely, Ózd, Tatabánya, Székesfehérvár, Gyula, Kisújszállás... Nem sorolom tovább a Veszprémi-szobrokkal ékes városokat. Ugyancsak sok helyet foglalnának el a sorok, ha két nagy mûcsarnoki gyûjteményes kiállításáról és általában a tárlatairól megemlékeznék. Röviden: sok helyen állított ki az országban, és külföldön is. De hogy jutott el eddig? Az egykori kisdiákot ott hagytuk Debrecenben, a Medgyesi-szobor ölében. "A budapesti Szent István gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, majd mûvészeti gimnáziumba kerültem. Második után a nyári vakációban néhány ostálytársammal lementem Nyékládházára, ahol apám egy kavicsbányában dolgozott a kotrógépével. Mi sem nyaralni mentünk, lapátoltunk, vagont raktunk, krampácsoltunk, majd dagadó pénztárcával (hatszáz forintot kerestünk) repülõgéppel (!) utaztunk fel Pestre, az évnyitóra. A folyosón szembe jött az igazgatóhelyettes. Ugye te szobrász leszel, kérdezte tõlem, ha jól emlékszem, szobrásznak iratkoztál be. Én mitsem tudtam errõl, de ha már szobrásznak írtak be, gondoltam, megpróbálom. Két csodálatos esztendõ következett. Somogyi József irányításával dolgoztunk, s valóságos otthonunk volt az iskola. Hálás vagyok Gál mesternek is, aki a kõfaragó szakmát tanította. Megtanultam, akárcsak elsõben a koloniál bútor készítését (azóta sem tudok ránézni egy koloniál bútorra), de negyedikes koromban már egy portrémat kiállították az Ernst Múzeumban. Akkorra már a fejem lágya is benõtt, kitûnõen érettségiztem, majd a Képzõmûvészeti Fõiskola következett. Hat évig tanultam, mindvégig Szabó Iván volt a mesterem. A fõiskolán egy család voltunk. Késõ este alig tudtak bennünket kizavarni az épületbõl. Negyedéves koromban egyszer Szabó Iván kölcsönadta a mûtermét. Elõkotortam egy követ, megfaragtam. A figurát a Nemzeti Szalon állította ki, most nagyanyám sírja felett áll a farkasréti temetõben. A diplomamunkámat - egy ülõ nõi figurát - ugyancsak rögtön kõbe faragtam."

Évekkel késõbb szobrot kért tõle a szülõfaluja, Szabadi is. A Pusztatoronynál kiásták a régi falut, s ahol a csontok fölszikráztak, oda gondolták a szobrot. "Gyermekkoromban, sokszor mentem el a torony alatt hõségben, kapával a vállamon. Valamelyik rokonom sóstói kukoricása várt, s csak röpke pillantást vethettem a romokra. De a látvány bennem maradt. Amikor szóba került a megbízatás, arra gondoltam, hogy ez az emlékkép lehetne az emlékmû alapja... Megyek a Pusztatorony alatt, fölnézek a kissé féloldalas, háromszög alakú romra, mely már olyan csenevésszé vékonyodott, kopott az idõben, hogy át lehet rajta látni, mint egy ablakon...
(1983.)

Szapudi András (1939-2001.) író, újságíró Messze Betlehemtõl címû kötetébõl (Hazánk Alapítvány Kiadása. 1996.)